DROID-245
2004.12.19.

blog   droidzóna   levrov

Volt már szó a Droidzónában néhány korábbi munkahelyemrõl, így például a Lófasz Rt. névre átkeresztelt cégrõl, amelynek története a Droidzóna könyvbe is belekerült. Kicsit átalakultak a cégnél a viszonyok az elmúlt év során. Most már leírom a cég valódi nevét is, mert nem hiszem, hogy ugrálni fognak a titoktartási szerzõdés miatt: Etics Metropolis Rt. A cég csõdbe ment, Gnóm lelépett a maradék pénzzel, ott hagyta szarban az összes partnerét. Egykori kollégám, Tomi, a biztonsági õrbõl lett 3D grafikus, aki vakon hitte, hogy Gnóm egyszer milliomost csinál belõle a csodálatos ötleteivel, csonttá soványodva zörgetett be a KamuMûvészet Rt.-hez, hogy adjanak neki valami munkát, mert mindenét belefeccölte a Lófasz Rt.-be, se lakása, se kocsija, se barátnõje, és már éhezik. Így jár, aki hiszékeny, ugye. Gnómot egyébként Marti Attilának hívják, ha valakihez beállít egy nagy-nagy üzleti ajánlattal, verje meg a nevemben, és dobja ki, de ha lehet, ne az ajtón.

De most nézzünk egy másik, amerikai illetõségû céget, ahol volt szerencsém megfordulni. Ennek is ferdítsük el a nevét, és legyen Faszom Technologies. Ha jól emlékszem, 2002 nyarán volt balszerencsém náluk dolgozni. Egy régi ismerõsöm ajánlott be webdesignerként maga helyett, mivel õ valami jobb helyet talált. A haver elment, én pedig jöttem. Egy szép napon egy puccos Váci utcai irodaház üvegkapuja elõtt találtam magam, mely fölött csillogó réztábla hirdette egy halom kimondhatatlan nevû cég dicsõségét. Fehér inges biztonsági õrök, rozsdamentes acél lift, szürke padlószõnyeg, IKEA-bútorzat: rövidesen egy halom lázasan dolgozó bérrabszolga között álltam, egy titkárnõ - bocsánat, menedzserasszisztens - íróasztala elõtt, aki felvette az adataimat.

- Mobilszámod? - kérdezte.
- Nincs mobilom - feleltem, mert akkoriban tényleg nem volt.
- Hogyhogy nincs mobilod? - kérdezett vissza megütközve.
- Úgy, hogy nem érzem szükségét.
- Nahát... Ez tök jó... - mosolygott a csaj, és beírta, hogy nincs.

Ezzel el voltam könyvelve különösnek. Rövidesen jött egy fehér inges ürge.

- Á, te jöttél a Marci helyére!
- Igen.
- Gyere, megmutatom az asztalodat!

Azzal egy jókora terembe vezetett, amelyben legalább kétszáz pofa üldögélt a monitorok sápadt fényében. Az én asztalom egy sarokban állt. Megtudtam, hogy itt kétszáz-akárhány programozó dolgozik valami szoftveren - bocsánat, megoldáson, mert ugyebár mi nem programot írunk, hanem megoldásokat szállítunk - és ehhez vagyunk mi ketten grafikusok, hogy ikonokat és hasonlókat rajzoljunk nekik. A másik grafikus épp nem volt ott, de késõbb megjelent, és megismerkedtünk. Jó srác volt, meg a körülöttünk ülõ néhány programozó is normálisnak bizonyult, bár mint minden szakmabeli, õk is kissé kockafejûek voltak.

- Jó, és mit csináljak? - kérdeztem a fehér inges pasast.
- Hát, majd mindjárt kapsz feladatot - mondta, és elment.

Egy hétig a színét sem láttam. Csak ültem ott, nettó kétszázezerért, plusz ingyen üdítõ, kávé, tea és konditerem-bérlet, és rajzolgattam magamban. Alapvetõen nem volt semmi bajom a helyzettel, elég jól elvoltam a saját magánprojektjeimmel a cég pénzén. Addig is ismerkedtem a hellyel. Sok ismerkednivaló mondjuk nem volt: kétszáz bérrabszolga a nagy teremben, üvegkalickában a fõnök, és az irodaház túlsó végén, további kalickákban az amerikai fõnökök, és egy kis teakonyha. Másfél héttel késõbb megkeresett a cég egyik vezetõje, egy angol juppigyerek, hogy feladatot adna nekem.

Az angol ürgének már a nevére sem emlékszem, csak arra, hogy milyen nevetséges figura volt. Az a tipikus, beképzelt juppi, akit ideesz a fene Londonból, a Citybõl, feszít a hajszálcsíkos Calvin Klein ingében, a trendi szokásaival, aztán azt hiszi, a nagyapja indiai gyarmatán van. Akárhányszor elmentem az irodája ablaka elõtt, odabent golfozni láttam. Hát, igen, oldani kell a stresszt! Volt egy köbméter plüssállatkája is.

- Thomas, come with me please - mondta a juppi energikusan és hatékonyan, és már szaladt is elfele. Rövid kergetõzés után az amerikai fõnök ajtaja elõtt álltunk meg. Ezt a faszit, ha jól emlékszem, Charles-nak hívták, hát akkor nevezzük így. A juppigyerek benyitott, beterelt, majd kiment és becsukta mögöttem az ajtót.

Az iroda egyetlen berendezési tárgya egy jókora IKEA íróasztal volt, amin méteres rétegben álltak a kanmagazinok, papírok, számlák és faxok. A mögötte ülõ, negyven körüli, húsznak maszkírozott felsõvezetõ egy laptopot buzerált elmélyülten, mintha észre se vette volna, hogy bejöttem. Kelet-európai szokás szerint álltam a szõnyeg szélén, és vártam, hogy Charlie barátunk felébredjen, de már tíz perce ott voltam, és még mindig érdekesebb volt neki a számítógép. Végül valami koszt fedezett fel a monitoron, és a körmével kapirgálni kezdte.

- Próbáld kólával, azzal lejön - szóltam oda neki, hátha észrevesz végre.
- Oh! - Felpillantott, végigmért. - Really?

Azzal felkapta a laptop mellett álló kólásüveget, és rálöttyintett egy jó adagot a monitorra.

- Csak vicc volt - világosítottam fel.

Felsõvezetõnk pár percig elmélyülten törölgette a kólát, majd ismét eszébe jutottam.

- Oh... De nem baj... mûködik.

Tessék megjegyezni, hogy a Coca-Cola remekül alkalmas az LCD tisztítására.
Míg az emígyen droidként bemutatkozott fõfõnök úr nagy beleéléssel pucoválta a foltocskát a képernyõrõl, én pedig már hosszú percek óta támasztottam a falat, hirtelen nyílt az ajtó, és belépett a rendszergazda, egy másik laptoppal a kezében.

- Hello, Charles! - rikkantotta vidáman. - Sikerült megjavítani a másik laptopodat! Ki kellett cserélni a billentyûzetet, most már nem ragad.

Meg se mertem kérdezni, mi történt a géppel. Miután Charles végre befejezte a monitor tisztogatásának létfontosságú mûveletét, végre rám is tudott szánni néhány percet.

- Tómász - hangsúlyozta félre a nevemet - ismered a Warner Bros-t?
- Persze, egy filmstúdió.
- És Robert de Niro-t?
- Igen, õt is, miért?
- Nos, van egy barátom a Warner Bros-nál, és... bár nem foglalkozunk ilyesmivel, de... nos, megkért bennünket, hogy készítsük el Robert de Niro legújabb filmjének weboldalát.
- Jó, készítsük.
- Elküldték nekem a forgatókönyvet, tessék - mondta, és a kezembe nyomott egy pár tucat összetûzött A4-es lapot. - Olvasd el, és találj ki néhány design-tervet.


Másnapra átlapoztam. A film címe City by the Sea volt; az a tipikus, olcsó amerikai szemét, amit még a plázabunkók is undorral köpnek ki. A fõszereplõ Robert de Niro, gyilkossági nyomozó, aki egy drogdealer megölése ügyében nyomoz, és rájön, hogy a tettes pont az õ hülye drogos fia, akit már tíz éve nem látott. Vagy valami ilyesmi. A végén persze happy end, mindenki összeborul. Másnap volt nagy brainstorming session, összecibálták a fél céget emiatt a szar miatt.

- A weboldal háttere fekete lesz, piros betûkkel - szögezte le Charles.
- Nem túl szerencsés - mondtam. - A fekete háttéren a piros betûk nagyon gagyin néznek ki.

Charles úgy nézett rám, mint valami hülyére.

- Hát aztán miért?
- Vannak bizonyos alapvetõ design-elvek...
- Osztán kinek az elvei ezek, he?

Ezzel kimerítettük a színtan és az esztétia kérdéskörét, örültem is, hogy már megint ilyen kultúrált emberek alatt dolgozhatok. Charles intelligenciáját remekül tükrözi a következõ rövid párbeszéd is:

- Az oldalra ki kell rakni egy csomó fényképet a filmrõl!
- Jó, akkor kellenének ezek a képek.
- Minek?!

Ehhez már nem is fûzök kommentárt. Azért némi gyõzködés után felfogta, hogy nem tudunk olyan képeket kitenni, amit nem kaptunk meg, a kinyomtatott forgatókönyvbõl pedig nehéz lenne designt hegeszteni, így hát írt a nagyeszû haverjának az óceán túloldalán, és másnapra kaptunk is pár fényképet. Ki lett tehát osztva, hogy csináljunk valami szart, mindegy, hogyan. Nekiestünk ketten a másik grafikussal, és csináltunk egy-egy design tervet. Bevittük Charles-nak, megnézte, majd közölte, hogy nem jó, mert neki nem tetszik, csináljunk mást. Ekkor bátorkodtam megkérdezni, hogy van-e ennek a filmnek hivatalos logója, mert talán azt kellene a weboldalra is kitenni ahelyett, hogy sajátot gyártunk.

- Hát én azt honnan tudjam?
- Kérd el a film plakátját, azon biztosan az van.

Két nap alatt meg is kaptuk a plakátot. Azon tényleg volt logó, le is szedtem, s pakoltam a design-tervekre. Akkor már nem Charles foglalkozott személyesen a projekttel, hanem átadta a programozók fõnökének, aki a mi részlegünk üvegkalickájában gubbasztott. Ez a pasas egy kissé kopaszodó, szemüveges, hájfejû kis pedálgép volt, aki állandóan vigyorgott és alázatoskodott, ha az amcsik leereszkedtek a birodalmába, beosztottaival pedig igen tahó módon ordibált. Néhány nap múlva Pedálgép elé terjesztettük a terveket, aki rögtön a következõbe kötött bele:

- Mi ez? Mi a fene ez? Leloptátok a logót a plakátról?!!
- Persze, hiszen ez a film hivatalos logója...
- Ilyet nem csinálunk! Micsoda dolog ez! Tessék kitalálni sajátot, nem a másét lopni!

Ennyit Pedálgép szakmai felkészültségérõl, meg egyáltalán, a világhoz való viszonyáról. Mire egy hét alatt legalább húsz design-tervet készítettünk - ami elég nagy teljesítmény, ha az embernek csupán egy tucat fénykép áll rendelkezésére, valamint az a parancs, hogy a háttér fekete legyen, piros betûkkel - már tele volt a tökünk az egésszel. Végsõ elkeseredésemben, inkább csak poénból csináltam egy olyan tervet, hogy a film plakátját kettévágtam, a weboldal fejléceként betettem Robert de Niro arcképét a plakát tetejérõl, alulra pedig a plakát alsó sávjából a City by the Sea logót, a készítõk apró betûs listájával együtt. Ezt vágtam hozzá Pedálgéphez. Csodák csodája, ez a fél perc alatt gányolt szar nyerte el a Magas Bizottság tetszését, és ezt küldték tovább Amerikába. Az amcsik aztán megint belegányoltak, és a korábban kidobott design-tervekbõl valamint ebbõl hegesztették össze a végleges változatot. Az eredmény? Nos, az ez lett...

Igen, jól tetszik látni: ehhez az oldalhoz komoly, ütemezett projekt, többórás brainstorming-ok, illetve kétheti szarakodás kellett. No de mindegy, túl voltunk rajta, jött megint az édes nyugalom.

Egy napon körlevél érkezett a cég belsõ hálózatán. Egyébként csodálkozom, hogy néha levelek is jöttek, nem csak vírusok, ugyanis a hálózat minden eleme Microsoft termék volt, és kötelezõ volt az Outlook Express használata. Rendszergazdánk szerint nincs az a vírus, ami a Windows XP-t meg tudná fertõzni. Hát jó, végül is nem nekem kellett takarítanom. Szóval jött a levél, amiben a vezetõség közölte, hogy ma jó fejnek érzik magukat, ezért minden kedves munkatársat meghívnak a cég költségén a Csillagok háborúja - Baljós árnyak premier elõtti vetítésére. A helyszín a MOM Park digitális mozija. Remek... Azt még nem sejtettem, hogy ebbõl nem mozizás lesz, hanem kollégáim primitívségének szomorú konstatálása.

A vetítésre elvittem Császárt is, hadd lásson szépet. Látni láttuk is, de hallani szinte semmit. A kedves kollégák ugyanis az elsõ pár percben rájöttek, hogy tulajdonképpen egy kukkot sem tudnak angolul, felirat meg nem volt, így a film elejétõl végéig traccspartit tartottak, telefonon cseverésztek, vagy vicceket meséltek a nézõtér egyik végébõl a másikba. Ennyi primitív parasztot egy rakáson még egy plázában is ritkán látni. Sokat nem vigasztalt, hogy a Baljós árnyak alapvetõen igen szar film, és a MOM Park akkoriban agyonajnározott digitális mozija is nagyjából egy monitor képminõségét produkálta, jól kivehetõ pixelekkel, csak nagyobb képaránnyal. Másnap a cég levlistáján meg is köszöntem a tuskóknak, hogy ilyen jól feldobták a vetítés hangulatát a folyamatos pofázásukkal. Páran megsértõdtek.

Aztán jött a következõ projekt.

Egy szép napon Charles ismét az irodájába hívott. Ott nekem szegezte a kérdést:

- Mivel lehet PDF file-okat csinálni?
- Acrobat Distillerrel.
- Van nekünk olyan?
- Mit tudom én...
- Derítsd ki!

Mi vagyok én, vazzeg, magánnyomozó? Megkérdeztem a rendszergazdákat, tudnak-e valamit, mire homályos utalásokat kaptam egy céges FTP-rõl, ahol fent van az összes legális szoftverünk, de hogy ez hol érhetõ el, és mi van rajta, arra a legöregebbek sem emlékeztek. Visszamentem hát Charles-hez, és jelentettem a helyzetet.

- Ki árul ilyen Acrobat izét?

Történetesen tudtam a magyarországi Adobe disztribútor nevét.

- Kérdezd meg õket, mennyibe kerül!

Az árajánlat hamarosan megérkezett, Charles pedig úgy döntött, hogy az nagyon drága. Egyébként kevesebb lett volna, mint a céges mozilátogatás költsége.

- Szerezd meg valahonnan!
- Jó, de honnan?
- Hát, valami haverodtól!
- Mármint úgy érted, hozzak egy kalózmásolatot?
- Igen, mert az olcsóbb.
- Hát jó, te mondtad...

Azzal felhívtam pár havert, hátha megvan valakinek. Történetesen volt egy haverom, aki akkoriban egy elég forgalmas warezszervert üzemeltetett, és õ tudott adni. Charles elégedetten bólintott, íme, ilyen hatékony volt õ, mert ugye õ találta ki, hogy lopjunk, az, hogy én intéztem el, nem érdekes. Szóval lett Distiller, felraktam, és kérdeztem, mi légyen a feladat. Charles megint elém tolta a laptopját.

- Itt van ez a cégbrosúra - mutatott egy PDF file-t. - Ezt kéne valahogy módosíthatóvá tenni.
- Módosíthatóvá?
- Hát igen, beleszerkeszteni a PDF-be.
- Azt nem lehet, olyan szoftver nincs.
- Nem kifogásokat akarok, hanem megoldásokat!!
- Akarhatsz, akkor sincs. A PDF-nek épp az az egyik lényege, hogy nem módosítható.
- De én akkor is módosítani akarom!

És így tovább, mint valami hisztis óvodás. Végül megegyeztünk abban, hogy megcsinálom újra a dokumentumot QuarkXPress kiadványszerkesztõben, abba beleírogathat, aztán megnyomja szépen az Export to PDF menüt, és lesz neki PDF-je. Good, mondta okos fejjel, bár látszott, hogy a felét sem érti, de nem baj. Fogtam a QuarkXPress-t - természetesen az is lopott volt - és nekiálltam újra összerakni a cégbrosúrát.

Én hülye, feltételeztem, hogy elõdöm elrakta az eredeti grafikákat, csak be kell hányni õket, mellérakni a szöveget, és kész. A túrót! Se a grafikák, se a szövegek nem voltak már meg. Nekiálltam hát újrarajzolni mindent. Persze minden oldal fölött volt valami elbaszott, csiricsáré grafika, amit reprodukálni kellett, szóval megvolt az elfoglaltság egész hétre. Flash-ben szerencsére elég penge vagyok, abban rajzoltam át egyenként mindent, és rakosgattam át QuarkXPress-be. Pár nap pöcsölés után végre elkészült a nagy mû, vihettem annak a jenki tuloknak. A jenki tulok megnyitotta, hümmögve átlapozta, majd elkezdett belezoomolni. Kinagyította 1600%-ra, ahol már egy-egy betû a fél képernyõt elfoglalja, és nekiállt ilyen méretben hibákat keresni. Odaért egy táblázathoz, és megállapította, hogy a táblázat vonala nem egy pixel vastag, hanem további egy pixelnyi szürke sáv látható mellette.

- Aha! Hát ez itt micsoda?!
- Hogyhogy micsoda?
- Ez a szürke csík! Ez itt micsoda?
- Ja, az? Antialias. A vonal Hairline beállítású, azaz mindig egy pixel vastag, de mivel a dokumentum lapozása közben éppen két képernyõpont határán állítottad meg, az Acrobat Reader elkente, rátett egy antialias effektet.
- De hát ez hogy néz így ki?!
- Ugyan már, ez egyáltalán nem látszik, nézd már meg, mennyire belezoomoltál.
- De mi lesz, ha egy ügyfél zoomol bele? És észreveszi a hibát? Hát mit fog szólni? Hogy a Faszom Technologies még egy vonalat se tud meghúzni! Milliókat veszíthetünk ezen, milliókat!!
- De mi a fenéért zoomolna bele egy ügyfél?
- Hát hogy megnézze, milyen munkát végzünk!
- Jaj, Charles, ez a kutyát nem érdekli, és egyébként sem lehet vele mit kezdeni...
- Mi az, hogy nem lehet?! Hát azt majd én megmondom, mit lehet! Ez így nem maradhat és punktum! Tessék eltüntetni onnan azt a szürke csíkot! Nem érdekel, hogyan!

Azzal kivágott az irodából, hogy azonnal csináljam meg. Az már fel se tûnt neki, hogy az összes grafika, amit Flashben újrarajzoltam, tök más színû, mint az eredeti. õt azok a fránya vonalak aggasztották, amelyek 1600 százalékos zoom esetén néha kapnak egy kis antialiast. Tényleg, sikítva fognak menekülni az ügyfelek, ha ezt meglátják.

A projektbe rövidesen beszállt a már említett Pedálgép is. Gondolom, kiosztották neki, hogy nézzen a körmére ennek a grafikusnak, mert a kis köcsög a könnyebbik végét akarja fogni a munkának, hát mi az, hogy nem lehet eltüntetni azt a szürkét, biztos csak kummantani akar. Végül úgy sikerült eltüntetnem az antialiast, hogy kézzel megrajzoltam a táblázatot Flashben, és képként importáltam be - két napi pluszmunka. Ezután vittem a dokumentumot Pedálgépnek, nesze, itt van, húzd a faszodra, te paraszt. Pedálgép kinyomtatta lézernyomtatóval, nézegetni kezdte és hümmögött. Már kezdett úgy látszani, hogy megfelel neki, mire hirtelen felkapta az elsõ oldalt, a stósz közepérõl kiragadta a huszonkilencedik oldalt, egymásra tette, és az ablak felé tartva nézegetni kezdte. Hogy mit néz, arra pár másodperc múlva választ kaptam.

- Mi eeez! Mi ez a SZAR!! - óbégatott.
- Mi van?
- Hát ez meg micsoda! Hogy néz ez ki! Ezt nézd!!

Néztem, de nem láttam semmit.

- Mit kell ezen nézni?
- Mit? Mit? Hát nem látod?!
- Nem.
- El van csúszva! Szar az egész!!
- Mi van elcsúszva?

Tudjátok, mi volt elcsúszva? A huszonnyolcadik oldalon található szöveg nagyjából egy fél milliméterrel jobbra csúszott az elsõ oldaléhoz képest.

- Ez így szar! Hát mi lesz, ha ezt meglátja egy ügyfél?!
- Ugyan már, mikor fogja ezt egy ügyfél a fény felé tartani?
- Azt te nem tudhatod! És én sem tudhatom. De ha megteszi, mit fog szólni? Hát mit fog gondolni a Faszom Technologies-ról?!
- Én azt szólom, hogy ha ennyire precízen akarod nyomtatni a szöveget, vegyél egy nyomdai lézerplottert. Ez egy sima irodai lézernyomtató, ezzel minden oldal elcsúszik ennyit vagy annyit.
- De ezt akkor sem lehet csinálni! A szöveg nem csúszhat el! Ennyit se!! Hát mi a cégünk szlogenje? "A tökéletességre törekszünk!" Tökéletességre, érted? Nem hibázhatunk! Hová lesz a hírnevünk, ha ilyen hibákat vétünk! Mert mi ezt sem engedhetjük meg magunknak!!

Ezzel vissza lettem zavarva a helyemre, hogy holnapra oldjam meg ezt a fél millimétert, különben baj lesz. Én erre már nem is mondtam semmit, leültem és folytattam a saját dolgaimat. Rágják csak a szart a jenkik, ha ennyire szeretik. Másnap kinyomtattam ugyanazt a dokumentumot újra, és bemutattam Pedálgépnek. Ezúttal pont fedte egymást a két véletlenszerûen kiválasztott oldal, és ez meg is felelt neki. Örültem neki, visszamentem a helyemre. De itt még nem volt vége: Charles hívatott, már megint.

Amerikai barátunk ismét a kólafoltos laptop elõtt üldögélt, és roppant elmélyülten pötyögött QuarkXPress-ben. Természetesen a cégbrosúrát barmolta. Már két hete kotlott rajta, és jobbnál jobb körmondatokat agyalt ki a company policy, a mission statement és az our vision témakörökben, megtûzdelve a szokásos efficiency, up-to-date, latest, achievement, customer, important, future és solution szavakkal. Érdekes, hogy semmi más dolga sem volt egész nap.

- Tómász - fogadott flegma arccal - hogy kell ebben a programban képeket szerkeszteni?
- Ebben nem lehet, ez kiadványszerkesztõ. A képeket grafikai programmal lehet szerkeszteni.
- De én olyan programot akarok, amiben azt is lehet.
- Olyan nincs, de adhatok CorelDraw-t, Adobe Illustratort vagy Flash-t, azokban szerkeszthetsz grafikát.
- De én olyat akarok!

És máris rákezdte a szokásos hisztit, hogy õ olyat akar, amilyet megálmodott, és szó se lehet másról. Egy darabig próbáltam meggyõzni, de õ tekintélye teljes tudatában utasított, hogy szüljek neki ilyen programot, nem érdekli, hogyan. Lófasz, mondtam neki, és távoztam. Az irodába egyébként új bútor került, egy kis asztalka, rajta egy nikkelezett citrompréssel.

Eltelt pár nap, Charles nem kapott olyan programot, ami egyszerre tud képet és szöveget szerkeszteni. Erre jött Pedálgép, hogy menjek be az irodájába. Bementünk, leültetett. A londoni juppi, akivel az elsõ nap találkoztam, szintén ott ült, és egy baseball-labdát dobált egyik kezébõl a másikba, miközben jelentõségteljesen nézett. Pedálgép leült velem szemben, ránézett a juppira, amolyan "kezdhetjük, fõnök?" arckifejezéssel, majd visszafordult, és minden átmenet nélkül torka szakadtából, vöröslõ fejjel üvölteni kezdett.

- What the FUCK are you DOING! Mit képzelsz te, hogy pazarlod Charles idejét! õ egy nagyon elfoglalt ember! Hogy képzeled...
- Te, öreg, van neked kutyád? - szakítottam félbe magyarul.
- Hát, hát, hát nincs...
- Akkor vegyél egyet, és azzal ordibálj! - mondtam, és otthagytam a picsába.

A két juppiköcsög döbbenten nézte a csukott ajtót. Ilyen még nem fordult elõ a praxisukban, hogy az alkalmazott ne hunyászkodjon meg elsõ szóra! Pedig olyan szépen eltervezték, kiosztották a szerepeket, ki fog ordítani, ki fog atyaian-védelmezõn fellépni... csak az a baj, hogy az ilyen eljárásokat oktató menedzser-szakkönyvekbõl én is olvastam párat. Legalább ne az elsõ fejezettel kezdenék. Az ilyen lehet, hogy beválik egy TESCO-pénztárosnál, de nem olyasvalakinél, aki maga is vezetett már céget. Pár perc múlva odajött hozzám az angol juppi.

- Tómász! Please come with me...

Na, ez meg mit akar már megint? Bementünk egy üres tárgyalóba, ahol a szoba közepére ki volt készítve egy szék. A juppi mutatta, hogy üljek le, és becsukta az ajtót. Ezután jelentõségteljesen elkezdett fel-alá járkálni, miközben két mutatóujját egymáshoz téve kocogtatta az állát. Nagyszerû, gondoltam, rátértünk a "Hogyan paráztassuk a nehézkesen dolgozó beosztottat" címû könyv második fejezetére. A juppi percekig mászkált fel-alá, hogy fokozza a hatást, én meg igyekeztem nem elröhögni magam.

- Tómász - mondotta végül - Charles elégedetlen a munkáddal.
- Roppantul sajnálom - hazudtam.
- Én is sajnálom, mert nem ezért vettünk fel. Miért nem követed az utasításokat?
- Mert olyan embereknek nem lehet jót csinálni, akik azt se tudják, mit akarnak.

Juppink majdnem kizökkent a nyugalmából, de sikerült visszaerõltetnie a fapofát. Még ilyet! Kritizálja a vezetõséget!

- Tómász - folytatta - én nagyon türelmes vagyok...
- Köszönöm a türelmet.
- De a türelmem nekem is véges.

Pár perc további fel-alá sétálás következett, közben kiolvastam a firkatáblán díszelgõ adatbázis-vázlatot.

- Nézd, Tómász... ma kedd van. Hétfõig döntsd el, valóban szeretnél-e a csapat tagja maradni.

És nyomott még egy kis rizsát a csapatszellemrõl, a hatékonyságról és a közös munka örömérõl, valamint arról, hogy õ Londonban hány embernek volt a fõnöke, és bezzeg azok. Én közben számolgattam. Havi 200 ezer nettó, húsz napra. Hétfõig még négy munkanap van, tehát még negyvenezer jár, ha megvárom a hétfõt.

- Rendben.

Hétfõn pedig beállítottam az irodájába, és visszaadtam neki a bejárati ajtó mágneskártyáját. Nem erre számított a kis hülye, köpni-nyelni nem tudott.

- What?!
- Mondom itt a kulcs. Felmondok.
- Mit képzelsz te! Hogy lehetsz ekkora fasz!
- Húzz a retekkel bélelt kurva anyádba - búcsúztam magyarul, mire az iroda túlvégén ülõ titkárnõ kis híján belefulladt a kávéba a röhögéstõl, és távoztam a cégtõl.

Így történt hát, hogy másfél hónapra elmerültem a juppivilág legalja szennyében, de szerencsére egészséges proligyerekként bukkantam elõ ismét. Addig is szánalmasnak tartottam a juppikat, a nyálas modorukat és a hatékonyság-buzulásukat, de amióta testközelbõl tapasztaltam meg a világukat, még inkább hányok tõlük. Életem legjobb döntése volt abbahagyni a munkahely után kajtatást, és saját vállalkozást indítani. Nincs az a pénz, amiért újra beülnék egy puccos irodába.