Csepel, ellenfényben. Szép. Vagy nem.
2004.03.20., szombat
tomcat & császár
Csepel. Mi jut eszedbe errõl a névrõl?
A legtöbb pestinek az, hogy baromi messze van. Azt is sokan tudni vélik, hogy az ott nem egészen Budapest, bár hivatalosan a város egyik kerülete. Más ott minden, mások az emberek, mások az épületek, más világ. Csepel inkább vidék, mint város. Csepel egyetlen kapcsolata a szárazfölddel a Gubacsi és a Kvassay hidak, amin csak a HÉV jár, más tömegközlekedés arrafelé nincs is, csak a sziget helyi buszjáratai.
Amint az ember a szigetre lép, az 1965 óta fel nem újított "gyorsforgalmi úton" haladva elõször kihalt pusztaságot lát.
Csepelt Budapesttõl ugyanis a Dunán kívül egy irdatlan nagy, gazzal felvert préri is elválasztja, amit valamiért soha nem épít be senki. Máshol egy ilyen területen már rég bevásárlóközpontok emelkednének, de itt nem, itt marad a kidöglött fû és a szétdobált gépalkatrészek. Ez egykor brikettlerakó volt, aztán elkezdték rekultiválni, de á, minek, végül is úgy maradt. Mára felverte a gaz, és kóbor kutyafalkák vették birtokukba. Ember nem is jár arra soha, csak hajléktalanok; télen köd üli meg, amitõl különös, sátáni homályba burkolózik a vidék, mintha nem is egy "világváros" (Demszky mondta, nem én) szélén járnánk, hanem valami B kategóriás fantasy filmben. Azaz mégiscsak él itt az ember egy távoli leszármazottja:
az egész városban itt van a legtöbb hajléktalan. A távolban néha megcsillan a Duna.
A gyorsvasút töltése mellett sorra jelennek meg az ipari épületek, köztük különös kis lejáratok figyelhetõek meg, amelyek a jó ég tudja, miféle bunkerekbe vezetnek. Daruk, konténerek, rozsdásodó uszályok: az ország legnagyobb kirakodóvására, a Csepeli Szabadkikötõ következik, avagy a Petróleumkikötõ, ami Budapest utolsó darabja ezen a pokoljárta vidéken. Régen az ÁFOR-é volt, ma a MOL-é; de itt volt egykor a Mirelite hûtõtelepe, meg a Merkur autólerakata is, ahol sok csúnya, fekete üzlet köttetett az elmúlt években. Végül már óriási, omladozó gyárépületekkel találkozhatunk, amiket ismeretlen rendeltetésû csövek kilométerei ölelnek körbe, és megfeketedett kémények emelkednek mögöttük. Ilyen díszletek között halad a HÉV egy darabig, majd a Szabadkikötõ után az ország egykor legnagyobb gyártelepe, a Csepel Vas- és Fémmûvek fõkapujánál áll meg. Ide szerveztünk Császár barátommal egy rövid, fotózással egybekötött élménytúrát.
A gyár mellett irdatlan nagy putritelep terül el. A putrik közt imitt-amott frissen felújított házak. A telepet ugyanis el akarják dózerolni, mert erre fog vezetni az M0 autópálya. Amikor a cigányok ezt meghallották, gyorsan felvettek egy csomó segélyt, és kipofozták a házakat, hogy többet kapjanak értük, amikor a területet kisajátítják. A cigány, ugyebár, nem hülye. Császár hosszan meséli gyermekkori élményeit, például amikor réges-régen, amikor a családja még Csepelen lakott, egyszer betévedt erre a környékre. Hogy miért? Elmesélem.
Volt egy osztálytársa, egy proligyerek, aki állandóan történeteket mesélt az apjáról. Az õ apja minden volt. Munkásõr, tûzoltó, rendõr, katona, egyszóval minden, ami akkor, a pártállamban elit "szakmának" számított. Mindenki kíváncsi volt már erre az emberre, de sohasem jött el az iskolába, csak a gyerek anyját látták mindig.
Egyszer a gyerek hiányzott a tanításról. A nap végén a tanító néni megkérdezte, ki vinné el neki az aznapi leckét. Mindenki lapított, mert tudták, hogy a gyerek a legmélyebb dzsumbujban lakik, ahová fehér ember nem megy önként. Császár viszont gondolt egyet, márpedig itt a nagy lehetõség, hogy végre megnézze ezt a csodaembert, a munkásõr-tûzoltó-rendõr-katonát, és jelentkezett a veszélyes harcfeladatra. Mivel azonban nem tudta, hová is kell pontosan mennie, egy másik osztálytársa vállakozott vezetõnek, egy cigánygyerek, aki szintén a putritelepen lakott.
Mentek, mentek befelé, a sáros utakon, a lepusztult házak között, rongyos cigányok, kibelezett autók között, mígnem egy nagyon lerobbant kunyhóhoz értek. Ez azonban még nem a célállomás volt: itt csak a cigánygyerek lakott, eljött letenni a cuccát. A kunyhót enyhe túlzás lett volna háznak nevezni, mert inkább disznóól volt, a nagyjából akkora belmagassággal, hogy a nyolcéves gyerekeknek még nem kellett lehajtaniuk a fejüket. A cigánygyerek kizavarta a disznót a "szobából", eldobta valahová a táskáját - egy centrumos reklámszatyrot - és miután a család apraja-nagyja rácsodálkozott a fehér kissrácra, aki a portájukra tévedt, és aki köszönte, de nem kért abból az ismeretlen anyagból, amivel megkínálták, továbbindultak a mélybe, a putrinegyed legsötétebb negyedébe, amihez képest még ez a hely is kultúrált lakóparknak számított.
A putridzsungel mélyén végül egy kidûlt-bedûlt házhoz értek. Egyetlen szoba volt bent, és egy ajtó, amit mûanyag függönnyel takartak el. A kissrác otthon volt, éppen fát vágott, mert az õ dolga volt az összes fizikai munka, miközben az anyja naponta 16 órát dolgozott a pamutgyárban, a bátyja pedig az Ív utcai kisegítõ intézetben nevelkedett. Az apja viszont nem volt sehol. Ám amint beszélgetni kezdtek, a zajra elhúzódott a függöny, és kinézett mögüle egy alkoholtól szétrobbant arcú, dülledt szemû rémalak. Ez volt a gyerek apja. Beszélni sem tudott, folyt a nyála, és tolószékben ült. A nyolc éves Császár egy kicsit nézte ezt a jelenséget, majd megkérdezte a megszeppent gyereket:
- Hm... Ez az apád?
Mire a gyerek, szomorúan:
- Hát... ez.
Így húsz év távlatából nagyon sajnálja, hogy ilyen tapintatlan volt szegény gyerekkel, de hát képzeljük magunkat a bizarr helyzetbe.
Na de térjünk vissza a jelenhez, és kis kalandtúránkhoz.
Eddigi életemben mindössze egyszer jártam Csepelen, és ez jól példázza, mennyire messze van ez a hely Budapesttõl, pláne egy angyalföldinek, hogy a káposztásmegyeri illetoségû Császárról ne is beszéljünk. A HÉV elment, és ott álltunk egy különös kisváros fõterén, ami ugyan Budapest XXI. kerülete, de egyáltalán nem úgy néz ki, mint Budapest. Csepel, a dalban megénekelt Vörös Csepel mindig is egy proli környék volt, és most is az. Szocreál házak, egy rakás lepattant kocsma, egy egykori pártház, arrébb pedig az egykori Daru Lajos Munkásõr Laktanya. Daru Lajos kilétét már a pártállami idõkben is homály fedte. Nem egyedi eset ez, nekem is volt régen egy pólóm, amire az volt írva: Dukesz Artúr Ifjúsági Építõtábor, 1982. Dukesz elvtárs személye is teljesen ismeretlen, õk ketten még a több vaskos kötetbõl álló Munkásmozgalmi Lexikonból is kimaradtak. A sors néha kegyetlen.
A Csepel Vas- és Fémmûvek kapuja felé tartva elhaladtunk a helyi "értelmiség" törzshelyének számító kocsmasor elott, és megállapítottuk, hogy itt a nyolcvanas évek óta semmi sem változott. Még a beton is ugyanolyan. Igaz, a gyár kerítésére 1989 körül mésszel felfestett "Elvtársak, segítsetek, elvették a gyárat az imperialisták feliratot mára óriásplakátok takarták el, de errefelé még óriásplakátból is jóval kevesebb van. Itt megállt az élet a nyolcvanas években. Még az emberek is ugyanolyanok, nagy részük még ma is mûanyag ingben, pantallóban és bõrkabátban mászkál.
A Csepel Mûvek kapujához érve meglepõdtem, hogy nincs semmiféle ellenõrzés. Valaha ebbe a gyárba egy lélek se mehetett be, csak akik itt dolgoztak (kb. 30,000 ember), és odabent sem lehetett csak úgy mászkálni. A gyár biztonságára külön munkásõr zászlóalj felügyelt, és a telepen belül csak írásos igazgatói engedéllyel lehetett mozogni. A kapunál természetesen mindenkit a végbeléig megmotoztak, és ha egyetlen csavart is találtak nála, akkora botrányt csináltak belõle, hogy azt még a Váci úton is hallották.
Tényleg, emlékeztek a dalra? "Vörös Csepel, zúgjon a hangod / Váci út, felelj neki..." Az igazság az, hogy a Váci útnak soha esze ágában sem volt felelgetni a csepeli proliknak. Angyalföld a mûvelt, öntudatos munkások és a kultúrált gyárak világa volt, de még Kõbányán is aránylag jó volt a helyzet, míg Csepelen csupa prosztó proli gyûlt össze, akik sose fértek a bõrükbe. Nem véletlen, hogy Kassák Lajos, Gelléri Andor Endre vagy Féja Géza mind angyalföldiek voltak, Csepelrol pedig nem jött egyetlen munkásmûvész sem. Arrafelé történtek a legdurvább lincselések is 1919-ben, amikor hirtelen kinyílt a prolik csipája. Akkoriban a gyár még valamivel kisebb volt, és Weiss Manfréd tulajdonában volt. Weiss Manfrédot a munkások nem tudták elkapni, de a cég egyik fõmérnökét igen. Fogták, betették a gõzkalapács alá, arccal felfelé. De nem ilyen egyszeruen ölték meg, hanem beállították, hogy a kalapács egy centire álljon meg a fejétõl. Az eredmény: amint a kalapács zuhanni kezdett, az ürge rémületében azonnal megõszült, összefosta-hugyozta magát, és a pániktól eszét vesztette. Hátralevõ életét a Lipótmezõn töltötte. Ugyanígy rosszul járt a cég egy másik vezetõje, akit a melósok elvittek a kapuhoz és jól valagba rúgták. Ez ugyan nem hangzik valami szörnyûségesen, de valójában azt jelentette, hogy a gyár munkásai az ötven méteres úton mind belerúgtak egyet a fasziba, többnyire acélbetétes bakancsban. Szó szerint szétrúgták a seggét, összetört minden csontja, és ott halt meg a kapu elõtt. Szép dolgok ezek, és jól tükrözik Csepel színvonalát.
Még egy kis adalék Csepel bunyókultúrájához. Császár most egy gépipari alkatrészeket forgalmazó cégnél dolgozik, és van ott egy idõsebb szaki, aki még a hetvenes évek elején a Csepel Mûvekben kezdte. Elég keménykötésû manusz, annak idején, mint sportoló, a gyárban a helyi KISZ sportfelelõse is volt. Nos, egyszer, március tizedike körül megjelentek nála a cég középvezetõi és a következõt mondták:
- Bitter elvtárs, hát azt tudja-e, hogy közeledik március tizenötödike?
- Tudom, hogyne tudnám.
- Hát, akkor ideje, hogy elkezdje összeszedni a magához hasonló keménykötésû gyerekeket. Mert menni kell ünnepelni, ugye érti, hogy mire gondolok!
Bitter elvtárs azonban nem értette. Akkor elmagyarázták neki, hogy van egy évtizedekre visszanyúló hagyomány a Vörös Csepelben: minden évben összeszedik a legkeményebb proletárokat, és március 15.-én kimennek az utcára lesújtani, azaz jól összeverni a felvonuló egyetemistákat. Ez egy szervezett program volt minden esztendõben, és ez is jól példázza Csepel színvonalát. Bitter elvtárs egyébként nem vállalta el a feladatot, mire látványosan kirúgták a KISZ-bõl, amire õ visszaadta a szakszervezeti könyvét is, és nem is lett belõle üzemvezetõ soha.
Egyébként itt kérek elnézést azoktól, akik normális ember létükre kénytelenek Csepelen lakni. Bizonyára vannak ilyenek is, de ettõl függetlenül Csepel arculatát a bunkók határozzák meg. Egy csepeli utcán több hajléktalant és cigánygalerit látni, mint bárhol. Itt a legmagasabb az alkoholisták aránya is.
Na de visszatérve a kapura és az ellenõrzésre: a munkásokat ugyan nem hagyták lopni, de az igazgatóságnál persze más volt a mérce. A rendszerváltás idején itt mentek a legnagyobb disznóságok. Példának okáért a Fémmûvek vezetõi eladták a gyárat saját maguknak, persze potom pénzért. Amikor pár évvel késõbb jöttek mindenféle befektetõk, mesés összegekért adták el nekik az épületeket. De csak az épületeket! Aztán amikor kiépült a gyárban a ma is látható kisüzemek rendszere, hirtelen bejelentették, hogy át szeretnék építeni a területet, és mivel a föld az övék, eldózerolják az épületeket. Na persze, jó pénzért ettõl eltekintettek... A vasmû felszerelését is hasonlóképpen hordták szét, a gépeket ócskavasnak adták el, a legyártott készleteket szintén elsinkófálták. Az épületek nagy része a kilencvenes évek elejére tönkrement, ezeket lomtalanították. A lomtalanításra "tendert" írtak ki, amit egy cigánycsalád nyert, és hát el lehet képzelni, mennyi fémet lehet összeszedni egy akkora ipari komplexumban, mint a Csepel Mûvek. Persze, a cigány nem hülye. De nem is túl mûvelt: ócskavasként, színesfémként hordtak el egyenként több millió forint értékû ipari mérõmûszereket is. Szerencsére ezeket egy egykori mérnök "megmentette", megvette a cigányoktól, aztán eladta épp annak a cégnek, akiktõl eredetileg is vették. Az persze csak potom pénzért vette vissza a használt eszközöket, de még ez is több százmillió forintot hozott az érintetteknek. Igy ment ez. Mi az, ti még mindig dolgozni jártok? Hülyék.
A Duna mellett álló Mirelite raktárbázison hasonló fosztogatás ment. Minden egyes kilopott féldisznóért le kellett adni egy másikat a biztonsági szolgálat fõnökének, továbbá a telepre kirendelt rendõrnek, illetve kettõt a pártbizottság elnökének. Ez afféle rezsiköltség volt; ment is a gazdálkodás szépen. Nem tûnt fel senkinek, hiszen naponta több ezer disznót pakoltak be a Dunán álló hajókba, Kambodzsában pedig nem panaszkodtak, ha történetesen ötven-hatvannal kevesebbet kaptak. Persze olyan is volt, aki nagyon ráfázott a csepeli "bizniszelésre". Volt egy kisebb öntöde a Duna partján, ahová uszályokból pakolták ki minden nap az ócskavasat. Éjszakánként aztán megjelentek a Dunán a cigányok ladikjai, és mentek vasat szedni. Ezt azután reggel eladták - ugyanennek a cégnek. Õk akkor faragtak rá, amikor a rendszerváltás után az öntödét átvette egy magáncég, és a cigányok azt hitték, velük is meg lehet csinálni ugyanezt. A cég azonban fegyveres biztonsági õröket alkalmazott, és állítólag majd' egy tucat cigányt a Dunába lõttek, mire az etnikum felfogta, hogy az üzletnek vége.
Na de haladjunk tovább a Csepel Mûvek belsejébe. Ha egy mai gyereknek azt mondják, gyár, valamiféle épületet képzel el, egy nagy kéménnyel, és esetleg valami udvarfélét körülötte. Hát, ez egy kicsit nagyobb. A Csepel Mûvek irdatlan nagy területet foglal el, akkora mint az egész XIII. kerület, vagy ha úgy tetszik, akkora, mint mondjuk Vecsés. Saját úthálózata, postája van, és a bent mûködõ cégek szinte teljesen önellátóak. Minden van ott: nem csak ipari gyártócégek, hanem irodák, éttermek, eromû, kikötõ, jogtanácsadó cégek, vámáru-raktár, még motorkerékpár-szaküzlet és utazási irodák is. Van munkásszálló, panzió és még lakások is. Aki ide telepíti a cégét, annak semmiért sem kell elmennie a városba, mindent helyben megtalál. Ráadásul a bérleti díjak is meglehetõsen alacsonyak. Na persze, elég lepusztult épületek járnak ezért a pénzért, de van, aki lebontotta a régit, és újat húzott a helyébe. Különös egyvelegben keverednek itt a múlt század elején épült, klinkertéglás gyárcsarnokok és a modern, thermoplán ablakos irodaházak. Van, ahol a régi épületeket pofozták ki, de van, ahol csak nagyjából levakolták és kifestették.
Az elsõ érdekes épület, amire rábukkantunk, egy elhagyatott üzemcsarnok volt. Mellette épp lebontottak egy nagyolvasztót, még álltak a kemence darabjai, például az olvadt acél csapolására szolgáló csatorna. A feldúlt foghíjtelken magányosan ácsorgott egy sor gyárkémény. Még sosem álltam gyárkémény tövében, gyorsan le is fényképeztem nektek.
A környéket mindenféle szemét lepte, használt autógumik hevertek szanaszét, bontott samott-téglák álltak egymásra hajigálva, és a nedves talajba taposva különféle állatok tetemei oszladoztak. Minden bizonnyal különös, már kihalt jószágok voltak ezek, talán kísérleti jelleggel gyártották oket, mert Csepelen kívül nem sok tollas macska szaladgál. Az üres gyárcsarnok nem volt különösebben érdekes, de mellette megtaláltuk a hatalmas csepeli bunkerrendszer egyik lejáratát.
A szeméttel borított lépcsõ sötét és igen hideg alagútba vezetett, amit most nem derítettünk fel. Odalent teljes koromsötétség uralkodik, csak lámpával lehetne közlekedni, az meg pont nem volt nálunk. Csepel alatt több tíz kilométernyi légoltalmi bunkerrendszer húzódik, ami nem csak a munkások védelmét szolgálta volna légitámadás (mit légitámadás, atomcsapás) esetén, hanem szükség esetén akár az egész gyárat le lehetett volna költöztetni oda. Ennek egy része ma nyitva áll, meg lehet nézni, idõnként koncerteket is szerveznek a hatalmas betoncsarnokokban. Más részei viszont még a gyártelep üzemeltetõi elõtt is ismeretlenek, hiszen a húszas években kezdték az építésüket, és azóta folyamatosan bõvítették, közben pedig hol elfalaztak részeket, hol pedig újra megnyitották azokat.
Bementünk a gyárcsarnokba is, de ott csak egy elhagyott Rába teherautó rozsdásodott, és a sarokban óriási szeméthegyek éktelenkedtek. Ha valakit érdekel, ez a csarnok éppen eladó. Bõvebbet a bejárat fölé akasztott táblán olvashattok.
A további bolyongás során megtekintettük a nemrég felavatott, hipermodern hõeromûvet, aminek a kapujában elektronikus tábla számolja a megnyitás óta eltelt balesetmentes órákat. Roppant érdekes, és mi lesz, ha felrobban az egész a picsába, kitesznek egy új táblát, és újrakezdik?
Az erõmû mellett szerettünk volna kimenni a Duna partjára, hogy megnézzük a kikötõt, de ekkor elõsomfordált a kerítés mögül egy kutya. Bár békésnek látszott, mégis úgy döntöttünk, hogy nem bízunk egy csepeli kutyában, errefelé sátáni dolgok történnek, ez a dög is biztos hazudik, szóval hagytuk a fenébe azt a kikötõt. Duna van otthon is.
Kicsit elemezgettük a falfirkákat. Ide ugyanis már az 1910-es évek óta firkálgatnak az emberek. Például: MSZP - csak így, egy düledezõ bádogkapura fújva. Bárány - ennek értelmét még keressük. Kemence építés - ezt annak idején nagyon komolyan gondolták, mert kõbe vésve helyezték a falra, és alá egy ordenáré nagy csillagot véstek, aminek nagy része ma már bontási hulladékként hevert a földön.
Végül sötétedni kezdett, és már fáradtak is voltunk, hát hazaindultunk. Útközben még fotózgattam ezt-azt. Valamikor ez fõbenjáró bûn volt, még ki is végeztek volna kémkedésért, ma viszont a kutyát se érdekelte. Pedig a biztonsági õrök ma is háklisak a kamerákra. Mégsem fékezett mellettünk csikorgó kerekekkel egy nagy, fekete security-autó. Már egészen a kapunál jártunk, amikor elnéztünk balra, dél felé, és konstatáltuk, hogy a gyár bizony még arrafelé is tart. Így aztán röviddel sötétedés után még bejártuk az úgynevezett 15221 Déli Térség nevu területet. Itt szinte érintetlenül álltak a százéves épületek, továbbá a rozsdásodó vascsövek, amiket még 1988-ban gyártottak le, mint a gyár utolsó termékeit, és azóta is itt állnak glédában, a rozsdásodó szögesdrót mögött, várva hogy valaki elvigye õket.
A közelben egy gép monoton duhogását hallottuk. Elhatároztuk, hogy kiderítjük, mi lehet az. A gépet magát ugyan nem találtuk meg, de rábukkantunk az üzemcsarnokra, ahonnan a hang jött. Egy darabig ácsorogtunk a csarnok ablakánál, bámultunk befelé, közben pedig elõjött a csarnokból egy különös, bordó köpenyes, szódatalp-szemüveges, zsíros hajú gnóm, és ugyanolyan kíváncsian szemlélt bennünket, úgy fél méterrol, mint mi az õ rejtélyes gépeiket. Ez volt egyébként minden érdeklõdés, amit a helyiek tanúsítottak az irányunkban, és ez a bennszülött sem bizonyult agresszívnak.
Nézegessetek még egy pár képet, hadd lássátok, mit láttunk még.
De ennyi elég is volt a Csepel Mûvekbõl. Visszafelé vettük az irányt, a HÉV megálló felé, és közben Császár mutogatta gyermekkora jellegzetes helyeit. A parkot, ahol kisgyermekként elõször látott öregasszonyt bokorban szarni, és nagyon undorítónak találta. Azt is sokszor elmesélte, hogy egyszer, még mikor kisiskolás volt, találtak itt egy alkesz csövest, aki a padon aludt. A tanító néni nem tudta, hogy magyarázza ezt el nekik, ezért azt mondta, a bácsi fáradt, lepihent. Ezen a gyerekek úgy felháborodtak - hát micsoda dolog ez, miért nem megy haza a bácsi, ha fáradt - hogy ráborították a csövesre a park összes szemetesének tartalmát, akit betemettek a villamosjegyek, a cigarettacsikkek, a banánhéjak és mindenféle más hulladék, miközben fel sem ébredt. Császár megpróbálta azt is elmagyarázni, hogy Csepelen mennyi a proli, hogy mennyire máshogy viselkednek az emberek, nem úgy, mint Pest többi részén, de nem is úgy, mint vidéken, mert a csepeli proli máshogy proli, de ez nekem nem mondott sokat, hiszen sosem laktam Csepelen.
Én az épületeket néztem. Ekkor már sötét volt, ezért nem tudtam fotózni, de megpróbálom nektek leírni a látványt. Csepel, mint már mondottam, nem Budapest, de nem is egy vidéki város. Csepel más. Óriási, oszlopos szocreál portálok támasztanak jellegtelen épületeket, fakó kockaházak hunyorognak az összetört fõutcára, jószerivel nincsenek közlekedési lámpák, és a HÉV megállót is csak a jó ég tudja, miért újították fel, teljesen felesleges volt. Ez tényleg nem Budapest. Tudják ezt a csepeliek is, és rendszeresen el akarnak szakadni a fõvárostól. Tõlem tegyék, nekem ugyan nem fognak hiányozni.
Eltávolodtunk egy saroknyit a HÉV megállótól, és Császár egy panelházra mutatott.
- Nézd csak, ebben laktunk régen! Tizenhét éve nem jártam erre.
És már indult is az út túloldalára, hogy régi otthonát szemügyre vegye. Megmutatta, melyik volt az ablakuk, melyik volt a konyha és melyik a szoba. Az alagsorban mûködõ órás még mindig megvolt, sot, még a cégtáblája is ugyanaz.
Körbejártuk a házat, és a lépcsõházba benézve Császár megállapította, hogy még a régi faliújság is megvan. Csináltam pár fényképet, és épp azon gondolkodtam, hogy be kellene menni a lépcsõházba, ott is csinálni pár képet.
Az üvegajtón át nem sikerült, mert megcsillant rajta a vaku. Már azon voltam, hogy belepróbálom az otthoni kulcsomat a zárba, mert a lakótelepi kapuzárak szokása, hogy bármivel kinyithatók, amikor bent mozgás támadt, és egy idosebb nõ jött kifelé egy melegítõbe öltözött, bajuszos, hájas férfi kíséretében. A pasas, amint meglátott minket, olyan arccal indult felénk, mintha most azonnal nekünk akarna rontani. Na, mondom, ez mindjárt pampogni fog. A faszi gondosan bezárta maga mögött a benti ajtót, ami a lépcsõházba vezetett, és csak utána nyitotta ki a kaput. Mindjárt rám förmedt:
- Maga kit keres itt?!
Nézem a faszit, hát most itt helyben borítsam be ezért a stílusért, vagy ez Csepelen így szokás? Mondom neki, hogy én nem keresek senkit, Császár pedig mondta, hogy õ itt lakott régebben, most erre jártunk, és gondoltuk, megnézzük, mi történt a környékkel. Erre a faszi gyanakodva:
- Osztán próbálgatjuk a kulcsot a zárba, he? Mi?
Na mondom, ez jókora tapló, talán meg kéne gyújtani, hogy távol tartsa a szúnyogokat. Úgy jött ki a kapun, mintha a testével kellene védenie a nõt, akit kísért, és persze azonnal be is csapta maga mögött, nehogy behatoljunk. Császár egy darabig nézte az ürge hátát, majd utánuk szólt:
- Elnézést... Ne haragudjanak, de ebben a házban még mindig katonák laknak?
- He? - jött a kultúrált válasz.
- Régen ebben a házban katonatisztek családjai laktak. Még most is õk vannak itt?
- Nem, már nem - felelte a nõ udvariasan. - A régiek közül már senki sem lakik itt.
- Maguk kit keresnek, he? Mondják a nevét! - ugatott bele megint a dagadt.
- Nem keresünk senkit - magyarázta neki türelmesen Császár (én már ott tartottam, hogy ha még egyszer ezt kérdezi, tüdõn rúgom) - én itt laktam, 17 éve költöztünk el. A másodikon laktunk, a 2/6-os lakás volt a miénk.
- A 2/6-os? Há' ott most mi lakunk. Ja, mi.
- Nahát, milyen kicsi a világ!
- Há' ha idejöttek, akkó' persze...
Inkább otthagytuk oket, mielõtt a faszi meggyanúsít bennünket azzal, hogy pont hozzá jöttünk betörni, és kénytelenek lennénk megruházni.
Elmentünkben Császár elmesélte, hogy õ ugyan sosem találkozott ezzel a paraszttal, de a szülei igen. Amikor kiköltöztek, a faszi hosszú ideig ügyvéddel zaklatta õket, kártérítést akart minden hülyeségért, a felszakadt tapétáért, az elmozdult ablakkeretért, a csöpögõ csapért, mintha Császárék tehetnének arról, hogy a lakás, amiben több éve laktak, nem volt vadonatúj, és a lakótelepi lakások amúgy sem túl strapabíróak. Az ürge stílusa szemlátomást azóta sem javult. A csepeli prosztók e kiváló humánetológiai tesztpéldányának szemrevételezése után úgy döntöttünk, sürgõsen elhúzunk errõl a szigetrõl, vissza a civilizációba, ami a Nyugati pályaudvartól északra kezdodik. Lehet, hogy egyszer visszatérünk megnézni, mi rejlik a föld alatt, a lebontott acélkohó helyén, de lehet, hogy mégsem. Csepelt bõven elég egyszer látni egy élet során.
| << elõzõ nap | következõ nap >> |