2004.04.30., péntek
tomcat

Eucsati. Már megtörtént, éjfél elmúlt, de most kicsit nosztalgiázok, és azokról az idõkrõl írok, amikor még nem voltunk EU tagok. A tegnapi napról. Merthogy csak most értem haza.

Bevallom, komoly dilemma elé állított a tény, hogy egy roppant látványos, és vélhetõleg rengeteg érdekes droidot vonzó eseményre készülök ellátogatni, ám digitális kamera hiányában nem fogok tudni fényképeket készíteni. A dilemma pedig abban állt, hogy vajon kezdjek el fût-fát felhívogatni, hogy adjatok gyorsan egy kamerát, akármilyet, vagy viseljem emelt fõvel a helyzetet, és jusson eszembe, hogy alapvetõen elbeszélõ író vagyok, tehát számomra az a kihívás, ha képek nélkül kell szemléletesen bemutatnom a nap eseményeit. Az utóbbi mellett döntöttem, már csak azért is, mert senki sem tudott nekem kamerát biztosítani.

Este hét körül indultunk el barátnõmmel a nagy EU-csatlakozási hacacáré megtekintésére. Már korábban megállapítottam, nyilván több tízezer kortársammal egyetemben, hogy szeretett magyar államunk egyetlen épkézláb programot sem tudott kitalálni sem mára, sem holnapra, ellenben bõven lehet válogatni különféle középszerû elõadók és még középszerûbb politikusok magánszámai között. Az egyetlen értelmes látványosságnak a Hõsök terére meghirdetett világzenei fesztivál tûnt, a Ghymes, a Khaled és más kultzenekarok részvételével. Errefelé vettük hát az irányt. Természetesen mindketten az általam forgalmazott EU polóban feszítettünk.

A lezárt Andrássy útra kikanyarodva elvegyültünk a tömegben, már ha annak lehet nevezni azt a pár száz, lassan a Hõsök tere felé szállingózó embert. Az arcokon tétova várakozás, nem igazán értik, miért is mennek oda, ahova mennek, de hát elrendelték a tévében, hát akkor biztos jó lesz, menjünk. Rövidesen megállított bennünket egy veterán motorosriksával felszerelt vagabund perecügynök, és megkérdezte, hol lehet ilyen EU-s polót kapni, de egyrészt nem értette a hátán látható feliratot, másrészt a 200 és 2000 forint közötti különbséget sem vágta, ezért nem vett. Nem, mintha lett volna nálam. Azért adtam neki egy pár Tomcatpoló reklámmatricát, hadd örüljön.

A Hõsök terére kiérve megállapítottuk, hogy a lézengõ tömeget nem hozza különösebben lázba a sután recsegõ playbackre tátogó Ghymes, bár pár százan igyekeztek lelkesen táncolni, ami nem baj, csak nevetséges. A hangulat elég hervadt volt, én már azon kezdtem gondolkodni, hogy inkább menjünk haza és csináljunk valami értelmesebbet. A tér szélén feltûnt egy különös kamion, rajta felirat: KEZET RÁ! - és körülötte imitált tenyérnyomok, a kamion teljes felületén. Hogy mi volt ez, azt nem sikerült megtudni, de rengeteg határõr és pénzügyõr tiszt ácsorgott körülötte ünnepi egyenruhában. Szemmel láthatóan valamennyien egy öreg, botra támaszkodó cigányember történeteit hallgatták, aki, ha jól láttam, alezredesi rangjelzést viselt, és a névtáblája szerint a Mohácsi névre hallgatott. A térnek ebben a sarkában nem is volt más érdekesség, így hát elindultunk a Felvonulási tér felé, hátha majd ott találunk valamit. De arrafelé sem volt semmi, csak sörsátrak, világító rudacskát és villogó kitûzõt áruló cigányok, valamint a már említett zavart tömeg, akik még mindig nem értették, mit is kellene itt ünnepelni. Végül is lássuk be, sört inni odahaza is lehet, ehhez még EU sem kell. Többen megállítottak, hogy hol lehet EU-s polót kapni, és magamban átkozódtam, hogy miért nem gyártottam az alkalomra ötmillió darabot valami szar kínai rongyra, aranyárban is elvitték volna, na de majd ha csatlakozunk az Értelmes Fajok Intergalaktikus Uniójához, akkor már készülni fogok. Bár ahogy saját Droidzónámat elnézem, oda egyhamar nem vesznek fel minket.

Végül úgy döntöttünk, eleget EU-ztunk, menjünk el vacsorázni a Kilenc Sárkány nevû kínai étterembe, mert az jó. Ehhez elõbb át kellett jutnunk a Damjanich utca és a Dózsa György út keresztezõdésén, ahol két rendõr kétféleképpen hadonászott az autósoknak, és mellesleg az ünnepre való tekintettel a közlekedési lámpa is összevissza villogtatta vidámabbnál vidámabb színeit. Kérdeztem a rendõrtõl, hogy akkor most a lámpa az érvényes, vagy amit õ mutogat, mire megvakarta a fejét, és azt felelte, menjünk át, amikor jónak látjuk, csak vigyázzunk az autókkal. Köszönjük.

A Kilenc Sárkányban elköltött vacsorát sajnos le kell pontoznom, ugyanis a nagy hírû kínai étterem alig produkál jobb ízeket, mint akármelyik sarki kifõzde, bár az árai is nagyjából azonosak. Kis vitánk támadt a kínai pincérrel, mert amikor rákérdeztem, hol van már a barátnõm fagylaltja, közölte, hogy "ott van lent, a lépcsõn le kell menni." Néhányszor megismételtettem vele, mert meglehetõsen szokatlannak tûnt, hogy a desszertet a klotyóban szolgálják fel, mire kiderült, hogy a srác a fagylalt szót értette toalett-nek.

A meglehetõsen ízetlen, bár kétségkívül kiadós és olcsó vacsora után ismét nyakunkba vettük a Dózsa György utat, amelynek régi nevére - Aréna út - egy rendszerváltás korabeli radikális sprayfelirat emlékeztetett a Kilenc Sárkány közelében. Séta közben elgondolkodtam azon, hogy vajon a kínaiak is velünk jönnek-e az EU-ba, vagy õk itt maradnak, elvégre õk nem magyarok. Sõt, lehet, hogy nem is tudnak semmirõl, csak kinéznek reggel az ablakon, és egy nagy pusztaságot látnak, mert Magyarország elment Európába, és csak a másik kínai étterem látszik valahol a távolban, úgy két kilométerre, az Egressy úton, vagyis ahol tegnap még az Egressy út volt. Mi pedig csak egy nagy lyukat látunk majd a Kilenc Sárkány helyén, bár amilyen szarul fõznek újabban, lehet, hogy ez nem is lenne baj. Továbbá vajon meghatja-e a kínaiakat az, hogy mostantól nyithatnak cukrászdát Bécsben? Miért, eddig nem nyitottak azt, amit akarnak, és ott, ahol akarnak, szerte a világban?

A tömegbe visszaérve ismét elhárítottunk néhány érdeklõdõt, akik azt kérdezgették, hogy hol lehet ilyen EU-s polót kapni, továbbá azt sem tudtuk megmondani, hogy papírzászlót, lufit és más vurstlikellékeket hol osztogatnak. Igazság szerint alig-alig láttunk ilyesmiket, holott elvárható lett volna, hogy a megfelelõ agitprop szakemberek teherautószámra szórják a nép közé, ugyanis az egyszerû emberek az ilyen hacacárék alkalmával egyszerûen addiktív vágyat éreznek a megfelelõ emblémával dekorált csecsebecsék begyûjtésére és lobogtatására. Pártunk és kormányunk azonban nem volt képes felmérni a lufikban, matricákban és hasonlókban rejlõ PR értékeket, így az egész tömegben csakis és kizárólag rajtunk volt látható tizenkét csillaggal dekorált poló, illetve néhány szervezõn hasonlóképp díszített baseballsapka. Tapasztalatunk szerint még szórólapot sem kaphatott akárki, hiszen többször jöttek szembe velünk EU-s sapkát viselõ lányok, kezükben vaskos köteg propagandaanyaggal, de hiába néztem rájuk szépen, meg nyújtogattam a kezem, keresztülnéztek rajtam, mint a svéd kormány a kelet-európai munkavállalón. Benéztünk egy nagy cirkuszsátorba is, ahol valami alternatív tánckar hadonászott modern zenére, de mint tõsgyökeres angyalföldi proli, az ilyesmit nem értettem, és tatabányai származású barátnõm is vajmi kevéssé tudta értékelni, gyorsan elhúztunk hát.

Elkóvályogtunk a Hõsök teréig, ahol egy kicsit figyeltük a Khaled playback act-jét, majd beláttuk, hogy CD-t hallgatni otthon is lehet, és inkább elindultunk az Andrássy úton a Lánchíd felé, hogy megnézzük, mi van ott. Két sarokkal arrébb azonban már véget is ért a lezárt terület, a Köröndnél már a szokásos hétköznapi autóforgalom zajlott, az Oktogonnál pedig, mintha mi sem történt volna, hömpölyögtek a kocsik, így letettünk a felesleges gyalogtúráról, és rövid vita után visszafordultunk a Hõsök terére. Kis színt hozott az életünkbe három, egyelõre még józan softpunk arc, akik egy padon ültek és kommunikálni próbáltak a megszeppent tömeggel, hátha valaki bulizna velük egy sort, de az emberek nem értették, mi az, hogy buli, és gyorsan tovahömpölyögtek az ünneplésre hatóságilag elõírt helyszín, a Hõsök tere felé. Mi azért megálltunk, osztottunk nekik pár Tomcatpoló matricát, aztán együtt osztogattuk a járókelõknek is, végül ragasztgattunk is rájuk, amit egyesek nagyon lelkesen fogadtak, elvégre például nem mindennap ugrik az ember nyakába biciklizés közben egy vadidegen, ám igen lelkes arc, hogy "hé, hé, várjál, állj már meg, itt egy matrica!" A srácok jót mulattak a spéci EU polóinkon, majd kifejezték rosszallásukat, hogy milyen lapos a hangulat mindenhol, hogy nincs semmi érdekes, és filozófiai magasságokba emelkedve megállapítottuk, hogy ez az Andrássy úti pad, amelyen ülünk, jelenleg az univerzum legjobb helye, hiszen innen bármerre indulunk, sokkal unalmasabb helyekre jutunk, azaz minden út az entrópia felé vezet. Elhangzott az is, hogy mekkora gáz, hogy a HétköznapiCsalódások zenekar koncertje csak négyig tartott, bár ez már biztos valami új EU-s norma, hogy a punkzenekaroknak négyig be kell fejezniük a koncertjeiket. Végül a srácok Tomcatpoló matricákkal teleragasztva az Oktogon felé indultak sört venni, mi pedig a Hõsök tere irányába eveztünk, hátha mégis lesz ott valami, amit érdemes megnézni.

Menet közben eszembe jutott 1994 augusztus 20.-a. Röviddel a rendszerváltás után, de még a betyárvilág beköszöntése, a kiábrándulás elõtt, a budapestiek egyszer, egyetlenegyszer igazán megünnepelték ezt a napot. Emlékszem, tizennyolc évesek voltunk Császárral, éppen tíz éve, és keresztül-kasul bejártuk az ünneplõ várost. Az emberek felszabadultan, õszinte örömmel köszöntötték a tûzijátékot, a szabad Magyarország nemzeti ünnepét, örültek egymásnak, a zászlóknak, saját városuknak. Nyoma sem volt annak a sanda gyanakvásnak, tétovaságnak, ami Budapestet az elmúlt években maga alá gyûrte. Egy napra elfelejtettünk mindent, ami szürke. A lányok felvették legcsinosabb ruháikat, a város díszbe öltözött, virágok virítottak, zászlók lobogtak mindenütt, a biztosító rendõrök együtt pezsgõztek a járókelõkkel. Amikor a Lánchídon mentünk át, páran felszaladtak a láncokon, egészen a pillérekig, és velük mi is felmásztunk: fent ültünk a pillér tetején vagy húszan-harmincan, onnan ordítoztunk, locsoltuk a pezsgõt a lent elhaladókra, és senki sem kezdett sipákolni, meg rendõrt, tûzoltót hívni, már csak azért sem, mert azok is ott álltak alattunk, és velünk nevettek. Sem elõtte, sem azóta nem láttam Budapestet így ünnepelni, és valószínûleg már soha nem is fogom; ez a bambán csordogáló, tétován mozduló május elsejei tömeg pedig semmiképpen sem tûnt számomra ünneplésnek. Valamit elvettek ettõl a várostól, ami minden egészséges városnak a sajátja, és ami nélkül nem város, csupán házak sora. Amíg egy város nem tud ünnepelni, addig élni sem tud.

A Hõsök terén idõközben befejezõdött a világzenei fesztivál, és némi balett-tánccal kísért komolyzene következett. Ezután Kulka János lépett a színpadra, és örömét fejezte ki, hogy itt állhat a milleneumi oszlop alatt. Én egy spontán "meg a paraszt kurva anyád" kifakadással emlékeztem meg a millenium szó helyes kiejtésérõl, bár még örülhettünk, hogy nem Paskay László bíboros ragadta magához a mikrofont, aki következetesen a miléneum szót használta, amikor még trendi volt ilyen kifejezésekkel élni, Bush elnök millenieum-járól nem is szólva. Néhány megfelelõen trenírozott állampolgár rosszallóan végigmért, amiért nem hallgatom kellõ áhítattal az elhangzottakat, de hirtelen valami barna és büdös került a fejükre. Ezután egy kedves énekes hölgy valamit énekelni próbált odafenn, de nem hallottuk, mit, mert a hangmérnök elfelejtette feltolni a megfelelõ potmétert, a csatlakozókat viszont lelkesen dugdosta összevissza, ezért a tétova szoprán dallamot néha ordenáré reccsenések szakították félbe. Közben azon morfondíroztam, mennyire megváltoztatta a technika az életünket. Ha teszem azt, kétszáz éve lett volna ez a nagy esemény, akkor nyilván mindent gyönyörûen berendeztek, kicsinosítottak volna, hogy az esemény alkalmából szervezett mûvészeti elõadások, beszédek az alkalomhoz illõ, elegáns környezetben legyenek láthatóak és hallhatóak. Ám amióta tévé, rádió van, az ilyen események során a legfontosabb, hogy a tévékamerák jól vegyenek mindent, vagyis aki élõben nézi az eseményt, annak meg kell szoknia, hogy a feje fölött robotkarok csápolnak, a színpad szélén kameraman guggol, a padlón kábelek kígyóznak, és az egész ceremónia a legkevésbé sem nyújt elegáns látványt, inkább egy ipari létesítmény belsejében érzi magát az ember. Mindezt csupán azért, hogy a televízióban az egész úgy nézzen ki, ahogy valójában ki kellett volna néznie, tehát elegánsan, de ez hamis kép, hiszen aki a helyszínen van, az láthatja, hogy nincs ott semmiféle méltóság vagy csillogás. Nem lehetne egyszer a médiát megkérni, hogy tûnjön el a francba a látómezõbõl, mert nem azért jöttünk, hogy közvetítõkocsikat és tolakodó operatõrök, fotósok hátát bámuljuk? Esetleg szeretném úgy megnézni a néptáncosok elõadását, hogy nem rohangál a színpad szélén valaki egy kamerával? Nem, azt nem lehet. Aki ilyet akar, nézzen tévét. A többiek botladozzanak a kábeleken. Egyszer ki fogom próbálni, mi történik, ha bármiféle kamera vagy egyéb felvevõeszköz nélkül, csak úgy üres kézzel bemegyek valami lezárt területre, ahol a kamerások mint valami rendszabályokon felül álló félistenek szaladgálnak.

Egy kissé pityókás cigányember közben egy üveg vörösbort lóbálva éljenezte az EU-t, és arra kért mindenkit, hogy örüljön, mert most magyarok, cigányok együtt csatlakoznak. Örültünk. Még egy darabig csodáltuk a néptáncosok elõadását, aztán inkább elmentünk megnézni az Idõkerék felavatását.

Az Idõkerék érdekes jószág. Egy jókora kerék, ami a benne mûködõ homokóra révén pontosan egy év alatt körbefordul, és mondtak valami olyat is, hogy tizenegyezer év alatt elmenne az Atlanti-óceánig, de ezt én már nem értem, angyalföldi proli vagyok. A kereket éjfélkor tervezték beindítani, az addig hátralevõ egy órában pedig minden percben egy-egy arra érdemes meghívott kongathatott egyet az ott elhelyezett gongon. Elõfordultak itt úgynevezett notabilitások, mint mindenféle miniszterek, államtitkárok, illetve fontos cégek vezetõi, akiket percenként a gong elé szólítottak, és illedelmesen rácsaptak egyet az e célra rendszeresített ütõvel. Mármost én nem értem, milyen alapon csapkodhatja a magyar nemzet európai csatlakozását jelképezõ gongot például az amerikai HP vagy a Microsoft vezérigazgatója, továbbá több tucat teljesen ismeretlen cég vezetõje. Ilyen alapon engem is odahívhattak volna, elvégre nekem is van cégem. Jó, én nem vagyok MSZP-közeli, inkább csõdközeli. A cégvezetõ urak szinte kivétel nélkül elhozták a családjukat a jeles eseményre, és a nekik felajánlott történelmi gongütést szinte minden esetben a kölykök végezték el. Megállapíthattuk, hogy az átlagos cégvezetõ gyermeke 6 és 14 év közötti, és legelegánsabb öltözékük a farmer, a kopott pulóver és az edzõcipõ együttese, míg apuka mindig márkás öltönyben feszít, hogy jól érvényesüljön a kontraszt. Az utolsó ütéseket az EU és a többi csatlakozó állam nagyköveteinek kellett volna megtenniük, ám furcsamód néhány kivétellel egyik sem méltatta jelenlétére érdemesnek ezt a szerencsétlen társaságot. Helyettük és nevükben egy hostess ütött oda. A nagy gongozás közepette megérkezett Medgyessy Péter is, egy szakasz testõr kíséretében, és rutinosan ügyet sem vetett hangos figyelmeztetésünkre, "vigyázz, Megyó, útelágazás!" õ is adott egyet a bronzkorongnak, nesze, megint eltelt egy perc. A balszélen közben felsorakozott egy század lovas huszár és nagyjából ugyanennyi gyalogos rendõr, mi pedig kíváncsian vártuk, vajon elõadják-e a Gyûrûk ura címû film híres csatajelenetét, amelyben az Idõkerék lenne Mordor vára, és az összegyûlt fontos emberek az orkok serege, de végül nem történt semmi. Az is lehet, hogy a nyugati határ eltûnésére vártak, hogy azonnal elinduljanak Schwechatnak, az 1848-as csorbát kiköszörülendõ.

Az utolsó három percben a mûsort vezetõ, pátoszos hangú úriember felkérte az Idõkerék három tervezõjét, hogy "szólítsák meg a harangot," majd gyorsan kijavította magát, "elnézést, nem harangot, gongot," és a gong még hármat kapott az arcába. Igaz, nem megszólították, hanem megszólaltatták, elvégre elég furcsán vette volna ki magát, ha odaállnak a készítõk, és udvariasan megszólítják a gongot, például Tisztelt Gong, egyszóval maradtak az elõírásszerû ütésnél. Zárójelben kell megjegyezni, hogy ezt a társaságot épp most perelte be egy építész, akitõl az egész Idõkerék ötletét lopták. Sebaj. Azt is zárójelbe tesszük, hogy ennek a három alaknak köszönhetjük a Westend City Center elõtt díszelgõ, formátlan fehér faragványt is, a magyar tudósok és mûvészek emlékmûvét, amire nemhogy nem átallották felvésni a saját cégük nevét is, de ráadásul el is írták.

Éjfélkor azonban az Idõkerék nem csinált semmi látványosat. Állt, állt, és a következõ pillanatban is állt. Mi gyorsan elmenekültünk, mielõtt Medgyessy belekezdett volna híres beszédeinek egyikébe, és a tûzijátékot már kiváló pozícióból, a Hõsök tere elõtti keresztezõdésbõl szemléltük. Végre volt valami, amit érdemes volt megnézni! A piromániákus srácok igazán kitettek magukért, közvetlenül a tér fölé lövöldözték a rakétákat, és a várakozásokkal ellentétben egy se ment a tömeg nyakába, nem úgy, mint legutóbb, augusztus huszadikán. Felcsendült a Himnusz, majd az Örömóda, azaz az EU himnusza, hurrá, mindenki örült, aztán az EU boldog polgáraiként illedelmesen hazasomfordáltunk.

Útközben feltettem a kérdést, vajon máshogy fog-e mûködni e perctõl Magyarország, mintegy varázsütésre? Szavaimra mintegy feleletként egy paraszt autós épp akkor hajtott keresztül padlógázzal a piros lámpán, az ott álló féltucat rendõr szeme láttára. Ennek mindössze az lett a következménye, hogy az egyik fakabát utánaordított, hogy "hé, há' piros van, nem?!" Odaszóltam a rendõrnek, hogy az EU-ban az ilyeneket meg szokás fogni és szarrá bírságolni, de nem kaptam érdemi választ, hacsak két széttárt kezet nem számítunk annak. Egyikük sem ért rá beszállni az ott álló hat rendõrkocsi valamelyikébe, és utánamenni. Késõbb, a házunk közelében a barátnõm megfigyelte, amint az éjszakai busz a régi, jól bevált szokás szerint lassítás nélkül száguld el a várakozókkal teli megálló elõtt, még arra sem méltatva õket, hogy legalább elhagyja a belsõ sávot. Egyszóval nem kell félni, EU csatlakozás ide vagy oda, nem kell félni attól, hogy hirtelen betör ide holmi civilizáció. Bazmeg.