2004.05.17., hétfõ
tomcat

Azon roppant unalmas napjaim egyike zajlik, amikor betegre guvasztom magam az egér fölött, és ugyan lassacskán kialakul a kezem alatt egy egykor volt csatahajó modern kori virtuális mása, de mindez mit sem segít Rajtatok, kedves Olvasók, akiknek nyilván nem túl érdekes, hogy jelenleg a VII. toronyfedélzet légvédelmi irányzóállásán dolgozom. Mondjuk egy kicsit haragszom is rátok, mert egész nap 1, azaz egy darab nyamvadt polót voltatok képesek rendelni, viszont valaki már megint beszólt, hogy a poló az póló, mert nézzem meg valami szótárban, és mellesleg nigger vagyok. Hülye.

Szerencsére azonban itt van nekünk Mefret nevû kedves olvasónk, aki érdekes levelet kapott ma valahonnan, és ezt szeretné megosztani veletek. Demokratikus blog vagyunk, tehát legyen övé a szó. Én meg kommentálok.

Légy büszke magyar! Most, hogy betámolyogtunk az EU-ba, - mert ezt nem lehet emelt fővel való belépésnek nevezni; legalább annyit kéne tudnunk, hogy mit viszünk mi ebbe az ötágú-csillagos Unióba.

1. Tudjuk-e, hogy a 895-ös III. Honfoglalás idején mintegy 500 000 magyar érkezett a Kárpát-medencébe, és ha összehasonlítjuk ezt a számot a mai népességi adatokkal (16 000 000), akkor láthatjuk, hogy mi 1100 év alatt a harmincszorosára növekedtünk a magyarság lélekszámát illetően? A mai Franciaország területén például a IX. században 7 000 000 ember élt és ma mindössze 58 000 000 embert lehet találni Frankhonban. Ez alig 8,5 szeres növekedést jelent.

No igen, ez szép dolog. Bár semmi köze a magyarokhoz, de eszembe jutott egy érdekesség: tudtátok, hogy az emberiség létszáma az egymilliárdos határt csak 1923-ban lépte át?

2. Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején Európában csak a görögöknek és a rómaiaknak volt írásbeliségük, és amikor mi megérkezünk a Kárpát-medence területére, már kiforrott, kész, mintegy 1700 éves írásbeliséget hoztunk magunkkal?

Ez bizony így van. Okkal lehetünk büszkék a rovásírásunkra, akárhonnan is hoztuk, a Szíriuszról vagy az Urálból...

3. Tudjuk-e, hogy az Ómagyar Mária-siralom szövegét mi még a mai napig értjük, hiszen szókincsét, mind a mai napig használjuk? Shakespeare drámáit, a művelt angol már csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott nyelvük az elmúl 440 év során. A miénk, megtartotta nyelvtanát és szókincsét. Nem volt hajlandó belesimulni, beleolvadni a nagy nyelvi forgatagba!

Ez is egy érdekes dolog. Néhány hete épp valami ilyesmit feszegetett Nemzethalál címû novellám is, amit persze a kutya se olvasott el, de nem baj, nekem tetszik.

4. Tudjuk-e, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000. magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

5. Tudjuk-e, hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon? Európában nem ismerik a tündért, hetedhét országot, fanyüvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk rá.

Ebbe azért belekötnék, hiszen az angolszász mesevilág sem Tolkien óta létezik. Nekünk sincs saját szavunk az elf, ork vagy a doppelgänger szavakra.

6. Tudjuk-e, hogy Európa nem ismerte a magyarok bejövetele előtt a hús megfőzésének módját? Nem ismerték a villát és a kanalat. Kézzel és késsel ették a sütött húst. Behoztuk a sajátos fűszerezési technikánkat, a darabolást, a fűszerekkel való összefőzést. Az édes, sós, savanyú, keserű ízek mellé mi hoztuk az erős ízt ételeinkben.

Ez bizony szintén így van! És nem is tanulták meg egyhamar a dolgainkat a frankok meg a burkusok, hanem csak a Habsburg-megszállás kezdetén, az 1700-as évektõl. Mátyás király olasz történetírója, Bonfini például érdekességként említette, hogy a magyarok mindent "lében" tálalnak, azaz leveseket esznek. Nyugat-Európában ma sem igen szokás úgy ebédelni, ahogy mi tesszük, azaz egy tányér leves után valamilyen más fogást fogyasztani. Svájcban például nem is lehet levest kapni az éttermekben, helyette salátát esznek elõételként.
A teljes igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a honfoglaló magyarok sem voltak valami nagy szakácsok. Az õsmagyar konyha rengeteg nyers zöldséget és tejterméket tartalmazott, amit ma akár reformkonyhának is nevezhetnénk. A fõzés csak Szent István korában kezdett terjedni, fõleg szláv hatásra, akik hozzánk hasonlóan leveseket esznek.

7. Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában, ma Európában az emberek, mert mi behoztuk magunkkal a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán). Amíg Európa saruba, csizmába, bocskorba járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére. Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya alá.

A nadrág történetesen nem a mi ötletünk volt, legalábbis Európa már ismerte, amikor megérkeztünk. A kelták voltak az elsõk, akik harcosaiknak nadrágot varrtak. Azt persze nem zárom ki, hogy ennek ellenére a magyarok által vált ismertté ez a ruhadarab. A gatya viszont bizonyosan szintén magyar ötlet, ugyanis a németek még a 19. század elején is tréfa tárgyává tették ezt a sajátos magyar ruhadarabot.

8. Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején, mi csodálatos növény és állatvilággal rendelkeztünk, amit magunkkal hoztunk a belső-ázsiai térségből?

Az állatokat természetesen tudom, de a növényeket hogyan hoztuk magunkkal? Futott a repkény a lovak mellett, vagy hogy? Tudtommal az a "csodálatos növényvilág" néhány fûszerfélére korlátozódott, mint a csombor és a lestyán. Persze minden elismerésem azoké, akik elhozták.

9. Tudjuk-e, hogy az elmúlt időszakban sikerült, a parlament által, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét? A kilenc kutyafajtát, a három parlagityúk-fajtát, a szilaj marhát, a három mangalicafajtát, a tincses kecskét, és a galambjainkat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet őket keresztezni, az országból kivinni. Tehát meg kell tartani a tiszta vérvonalat. A szürke marhát sajnos az osztrákok már levédték előttünk. Szégyen, hogy a mi politikusaink ezt szó nélkül hagyták.

Az a baj, hogy politikusaink magukat is levédték, ezért nem lehet õket sem keresztezni - mondjuk egy tehervonattal - és pláne az országból kivinni. Pedig de jól ellenne a Medgyessy és a bandája az Antarktiszon, ahonnan néha felhívhatja Orbánékat a Szaharában, hogy mi van velük, sikerült-e már vizet találniuk... Elvihetik a telefonomat, ha még ma indulnak.

10. Tudjuk-e, hogy a hollandok 400 éve termesztik a tulipánt, mi 3000 éve? Mégis őket hívják a tulipán hazájának. Az egyetlen európai tulipán fajtának, a Tulipa Hungaricának a géncentruma a Kárpát-medencében van.

Ehhez csak annyit tudok hozzáfûzni, hogy apám egyszer, kissé becsiccsentve, fogadásból megevett egy tulipánt, késsel-villával. Állítólag egyáltalán nem volt rossz. Történelmi gyökerekrõl nem tudok.

11. Tudjuk-e, hogy a világ második alkotmánya a miénk? Az első az izlandi 720-ból, a második pedig: Szent István király intelmei Imre herceghez.

12. Tudjuk-e, hogy a reneszánszt, mint művészeti stílust Ausztria és Németország tőlünk vette át? 13. Tudjuk-e, hogy az öntözéses gazdálkodást és a vetésforgót is mi honosítottuk meg a világnak ezen a részén? Mára már Európa elfelejtette ezt a tudást, és jórészt ennek köszönhető, hogy termőföldjeik tönkrementek, elhasználódtak. Ez az igazi indok arra, hogy miért is kellettünk az EU-ba! És akkor még egy szó sem esett a magyarok ősi hitéről...

Azt azért nem hiszem, hogy pont a sámántánc hiányzik Brüsszelbõl, de igen, a magyar termõföld valóban értékes az EU-nak. Csak aztán ide ne jöjjenek megnézni, hogy milyen állapotban van...

Ezek persze csak kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le. Jó lenne, ha legalább addig eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen! S akkor talán nem támolyognánk össze-vissza, abban a jogi, gazdasági és kulturális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben. S hogy nehogy azt higgyük, az író fantáziája, üldözési mániája mondatja velem ezeket a szavakat, álljon itt egy idézet bizonyságul: Napoleon megkérdezte Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: - Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz! A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét. És végül, tudjuk-e, hogy 1805-ben 6 ember mert beiratkozni a Pázmány Péter Tudományi Egyetemre, mert féltek, hogy az osztrákok megölik, kiirtják családjaikat? S nem sokkal később, 43 év múlva, megremegett a Föld. Most kereken 200 évvel később ugyanaz a helyzet. És 43 évvel később vajon újra lesz-e földindulás? Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen! (Széchenyi István)

Fentiekkel maximálisan egyet tudok érteni, de azért tegyük hozzá, épp ez a "nagyjainkra való felnézés" és a "múltunkkal való büszkélkedés" sodorta már néhányszor a nemzetet a pusztulás szélére. A földindulást inkább kihagynám, mert látványos dolog, de a föld alól kevés jó dolog szokott elõbújni.

Egyvalamit kérnék csak attól az ismeretlentõl, aki a fenti - egyébként valóban érdekes és hasznos - olvasmányt terjeszti. Ha már ennyire szívén viseli a magyarság sorsát, tanuljon már meg helyesen írni! Köszönöm.